ELSŐ FEJEZET,
MELYBEN AZ ÍRÓ BEMUTATJA ÉS LELEPLEZI ESTI KORNÉLT,
E KÖNYV EGYETLEN HŐSÉT
E KÖNYV EGYETLEN HŐSÉT
Már túljártam életem felén, amikor egy szeles,
tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. Elhatároztam, hogy
meglátogatom, s fölújítom vele régi barátságunkat.
Tíz éve nem érintkeztünk akkor. Hogy mi történt
közöttünk? Isten tudja. Nem haragudtunk mi egymásra. Legalábbis nem úgy,
mint a többi emberek.
De miután elmúltam harmincéves, terhemre kezdett
lenni. Sértett a léhasága. Untam ódivatú, magas-nyitott gallérjait,
vékony-sárga nyakkendőit, és vastag-zöld szójátékait is. Fárasztott az
eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert.
A sétaúton például, amint egymás mellett haladtunk,
minden magyarázat nélkül kirántott kabátja belső zsebéből egy
konyhakést, s a járókelők ámulatára élesíteni kezdte a járdát szegélyező
keramitköveken. Vagy egy szegény vak embert szólított meg igen
udvariasan, hogy venné ki szeméből azt a porszemet, mely imént hullott
belé. Vagy egyszer, mikor csupa előkelő embert vártam vacsorára, akitől
sorsom és pályám függött, főszerkesztőket, politikusokat - méltóságos és
kegyelmes urakat -, s ő szintén hivatalos volt hozzám, cselédjeimmel
orvul befűttetett a fürdőszobába, vendégeimet nyomban érkezésük után
félrevonta, értésükre adta, hogy az én házamban valami régi, titokzatos -
sajnos, nem részletezhető - családi hagyomány vagy babona azt követeli,
hogy a vendégek a vacsora előtt kivétel nélkül megfürödjenek, s ezt a
képtelen ügyet oly ördögi tapintattal, agyafúrtsággal és ékesszólással
védelmezte, hogy a jóhiszemű áldozatok, akik először és utoljára
tiszteltek meg jelenlétükkel, tudtomon kívül valamennyien meg is
fürödtek, a hitvesükkel együtt, aztán a rossz tréfához jó arcot vágva az
asztalhoz ültek, mintha mi se történt volna.
Az ilyen diákcsínyek hajdan szórakoztattak. Most,
férfikorom kezdetén, inkább bosszantottak. Attól tartottam, hogy esetleg
veszélyeztetik az én komolyságom is. Egy szót se szóltam neki. Mégis -
bevallom - nemegyszer pirultam miatta.
Ő maga hasonlóan lehetett énvelem. Belül, a lelke
mélyén, valószínűleg lenézett, hogy ötleteit nem méltányolom annyira,
amennyire megérdemelnék. Talán meg is vetett. Nyárspolgárnak tartott,
mert előjegyzési naptárt vásároltam, naponta dolgoztam, s
belehelyezkedtem a társadalmi közszokásokba. Egy ízben szememre
lobbantotta, hogy elfelejtettem fiatalságomat. Hát ebben lehetett némi
igazság. De ez az élet rendje. Mindenki ezt teszi.
Lassanként, észrevétlenül idegenedtünk el. Én
mindezek ellenére értettem őt. Ő is engem. Csakhogy titokban már
bírálgattuk egymást. A magyarázkodás, hogy értjük egymást, de mégsem
értjük, idegesített mindkettőnket. Ki-ki ment a maga útján. Ő balra. Én
jobbra.
Tíz hosszú esztendeig éltünk így, anélkül hogy
életjelt adtunk volna magunkról. Azért természetesen gondoltam rá. Alig
akadt nap, amikor el ne tűnődtem volna, hogy mit művelne-mondana ebben
vagy abban a helyzetben. Föl kell tennem, hogy ő is gondolt rám. Végre
múltunkat az emlékek oly eleven és lüktető érrendszere hálózta át
keresztül-kasul, hogy az nem sorvadhatott el ily gyorsan.
Hogy ki volt ő nekem és mi volt, azt bajos volna
töviről hegyire elmondani. Ilyesmire nem is vállalkozhatnék. Emlékezetem
nem oly régi, mint barátságunk. Ennek kezdete még csecsemőkorom
ősemberi homályába vész el. Mióta az eszem tudom, közel volt hozzám.
Mindig előttem vagy mögöttem, mindig mellettem vagy ellenem. Imádtam
vagy utáltam. Közönyös sohase voltam iránta.
Egy téli estén vacsora után a szőnyegen színes
kockákból tornyot építettem. Édesanyám le akart fektetni. A dadát küldte
értem, mert abban az időben még szoknyában jártam. Már indultam vele.
Ekkor egy hang szólalt meg hátam mögött, az ő feledhetetlen hangja:
- Azért se menj.
Hátrafordultam, s boldogan-ijedten őt pillantottam
meg. Először láttam. Bátorítva vigyorgott felém. Belékaroltam, hogy
segítsen, de a dada kitépett karjaiból, s hiába toporzékoltam,
lefektetett.
Ettől kezdve naponta találkoztunk.
Reggel a mosdótál elé ugrott:
- Ne mosakodj, maradj szutykos, éljen a piszok!
Ha az ebédnél szüleim kérésére-könyörgésére, jobb
meggyőződésem ellenére kanalazni kezdtem a "tápláló és egészséges"
lencsefőzeléket, fülembe súgta:
- Köpd ki, okádd a tányérra, várd meg a pecsenyét, a süteményt.
Nemcsak otthon volt velem, az asztalnál vagy az ágyban. Az utcára is elkísért.
Lojzi bácsi jött szembe velünk, édesapám régi jó
cimborája, akit én addig nagyon szerettem és tiszteltem, a százkilós
törvényszéki bíró. Kalapom megemelve illedelmesen köszöntem. Kornél rám
rivallt:
- Öltsd ki a nyelved - és ő ki is öltötte a nyelvét, úgyhogy az álla hegyéig ért.
Szemtelen fickó volt, de érdekes, nem unalmas.
Kezembe adott egy égő gyertyát.
- Gyújtsd meg a függönyöket - unszolt. - Gyújtsd föl a házat. Gyújtsd föl a világot.
Kezembe adott egy kést is.
- Döfd a szívedbe - kiabált. - A vér piros. A vér meleg. A vér szép.
Nem mertem megtenni, amit tanácsolt. De tetszett,
hogy ki meri mondani, amit gondoltam. Hideglelős mosollyal hallgattam.
Féltem tőle, és vonzódtam hozzá.
Nyári zivatar után egy ázott verébfiókot találtam a
rekettyebokor alatt. Ahogy a hittanórán tanultam, tenyeremre tettem, s
az irgalmasság testi és lelki cselekedetét gyakorolva, bevittem a
konyhába, hogy a tűzhelynél szárítkozzék. Kenyérmorzsát szórtam elébe.
Rongyokba bugyoláltam. Karomon dajkálgattam.
- Tépd ki a szárnyát - suttogta Kornél -, szúrd ki a szemét, dobd a tűzbe, öld meg.
- Te őrült - ordítottam.
- Te gyáva - ordította ő.
Sápadtan meredtünk egymásra. Reszkettünk. Én a
fölháborodástól és a részvéttől, ő a kíváncsiságtól és a vérszomjtól.
Odavetettem neki a verébfiókot, hogy tegyen vele, amit akar. Kornél
ránézett és megszánta. Remegni kezdett. Én gúnyosan elbiggyesztettem a
szájam. Amíg így viaskodtunk, a verébfiók kisurrant a kertbe, eltűnt
szemünk elől.
Ő sem mert hát mindent. Szeretett szájhősködni, hazudozni.
Emlékszem, egy őszi alkonyon, úgy hat felé,
kihívatott a kapunk elé, s ott titokzatosan-jelentősen újságolta, hogy
varázsolni is tud. Valami csillogó fémtárgyat mutatott a markában. Azt
mondta, hogy az varázssíp, csak bele kell fújnia, s bármely házat a
levegőbe emel, egészen a holdig. Azt mondta, hogy azon az estén a mi
házunkat is levegőbe emeli tíz órakor. Azt mondta, hogy ne féljek, csak
jól figyeljek, hogy mi fog történni.
Akkoriban már nagyobbacska fiú voltam. Hittem is
neki, meg nem is. De feldúltan rohantam vissza lakásunkba. Folyton azt
lestem, hogy haladnak óránk mutatói. Mindenesetre számot vetettem eddigi
életemmel, megbántam bűneimet, s a Szűz Mária-kép elé térdepelve
imádkoztam. Tíz felé suhogást hallottam a levegőben és zenét. Házunk
lassan, egyenletesen emelkedett fölfelé, a magasban egy kissé
megállapodott, aztán imbolyogva, de éppoly lassan, egyenletesen, amint
fölemelkedett, visszaereszkedett a földre. Egy pohár az asztalon
megkoccant, s lógólámpánk imbolygott. Pár percig tartott az egész. A
többiek semmit se vettek észre. Csak édesanyám halványodott el, amikor
rám nézett.
- Szédülsz - szólt, és ágyba küldött.
Kornéllal való barátságunk akkor mélyült el igazán,
amikor homlokunkon feltünedeztek az első pattanások, a kamaszkori tavasz
bíborrügyei. Sülve-főve együtt voltunk. Olvastunk és vitatkoztunk. Én
ellene szegültem, hevesen cáfolgattam istentelen nézeteit. Annyi
bizonyos, hogy minden rosszba ő avatott be. Ő világosított föl annak
idején, hogy születik a gyermek, ő fejtette ki előttem először, hogy a
felnőttek sárga, dohányszagú, puffadt zsarnokok, és semmi tiszteletet
sem érdemelnek azért, mert rútabbak, mint mi és hamarabb meghalnak, ő
biztatott arra, hogy ne tanuljak, hogy reggel minél tovább lustálkodjam
az ágyban, még ha elkésnék is az iskolából, ő bujtatott, hogy feltörjem
édesapám fiókjait és kinyitogassam leveleit, ő hozott nekem vad
könyveket s levelezőlapokat, melyeket a gyertyaláng elé kellett tartani,
ő tanított meg énekelni, hazudni és verset írni, ő bátorított, hogy
hangosan kimondjam a szeméremsértő szavakat, valamennyit egymás után,
hogy nyáron a fürdőfülkék repedésén lessem meg a vetkőző leányokat, s a
tánciskolában illetlen kívánságaimmal zaklassam őket, ő szívatta el
velem az első cigarettát, ő itatta meg velem az első pohár pálinkát, ő
kapatott rá a testi örömökre, a torkosságra és a bujálkodásra, ő fedezte
föl számomra, hogy a fájdalomban is titkos gyönyörűség van, ő tépette
le viszkető sebeimről a heget, ő bizonyította be, hogy minden
viszonylagos, s egy varangyosbékának éppúgy lehet lelke, mint egy
vezérigazgatónak, ő szerettette meg velem a néma állatokat és a néma
magányt, ő vigasztalt meg egyszer, amikor a ravatal előtt könnyeimben
fuldokoltam, megcsiklandozva véknyamat, amire tüstént kacagni kezdtem az
elmúlás buta érthetetlenségén, ő csempészte érzésemhez a gúnyt,
kétségbeesésemhez a lázadást, ő tanácsolta, hogy azoknak a pártján
legyek, akiket a többség leköp, bebörtönöz és felakaszt, ő hirdette,
hogy a halál örökkévaló, s ő akarta elhitetni velem azt a kárhozatos
hazugságot is, mely ellen kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy nincs Isten.
Romlatlan, egészséges természetem nem is fogadta el ezeket a tanokat
soha. Mégis éreztem, hogy jó volna szabadulni hatásától, s végképp
szakítani vele. Csakhogy erre már gyönge voltam. Úgy látszik, még mindig
érdekelt. Aztán sokkal voltam adósa. Ő volt az én tanítómesterem, s
most úgy tartoztam neki életemmel, mint az ördögnek az, aki eladta a
lelkét.
Édesapám nem szívlelte.
- Hol az a pimasz? - rontott be diákszobámba egy éjjel. - Hol rejtegeted? Hová bújtattad?
Kitártam két karom. Mutattam, hogy egyedül vagyok.
- Mindig itt van - dörgött. - Mindig itt lebzsel.
Mindig a nyakadon. Egy tálból esztek, egy pohárból isztok. Castor és
Pollux. A barátok - gúnyolódott.
Kereste az ajtó, a kályha mögött, a szekrényben is. Még benézett az ágy alá is, hogy nincs-e ott.
- Hát ide hallgass - harsogta haragja tetőfokán. - Ha
még egyszer, de csak egyszer is, beteszi ide a lábát, én összetöröm,
kikorbácsolom innen, mint egy kutyát, és téged is, aztán mehetsz, amerre
látsz, nem ismerlek többé. Szóval, át ne lépje többé a házam küszöbét.
Megértetted?
Hátratett kézzel járkált le-föl. Nyelte indulatát. Cipője csikorgott.
- Ez a léhűtő. Ez a gonosztevő. Nem tudsz különb
barátot szerezni? Telebeszéli a fejed. Megbolondít. Vagy te is ilyen
züllött akarsz lenni? Hisz ez senki és semmi. Nem lesz belőle soha
senki.
Kornélnak nem volt szabad mutatkoznia. Még az utcánkat is elkerülte.
A városon kívül, titokban találkoztunk: a
marhavásártéren, ahol nyaranta a cirkusz veri le ponyvasátrát, s a
temetőben, a sírok között.
Egymás nyakát átölelve ballagtunk. Egy ilyen
szenvedélyes sétánkon jöttünk rá arra, hogy mind a ketten egy évben és
egy napon születtünk, sőt egy órában és egy percben is: 1885. március
29-én, virágvasárnap, hajnali pont hat órakor. Ez a titokzatos véletlen
mélyen hatott ránk. Megfogadtuk, hogy valamint egy napon és egy órában
pillantottuk meg a világot, azonképpen egy napon és egy órában fogunk
meghalni, egyikünk sem éli túl a másikat, egyetlen másodperccel sem, s
az ifjúság rajongásában arról is meg voltunk győződve, hogy
fogadalmunkat kész örömest teljesítjük, anélkül hogy ez bármelyikünknek
áldozatot vagy fájdalmat jelentene.
- Csak nem sajnálod? - vallatgatott édesanyám, hogy
olajlámpám előtt bóbiskoltam és Kornélra gondoltam. - Jobb ez így, fiam.
Nem volt hozzád való. Barátkozz te más fiúkkal, jóravaló, tisztességes
úrifiúkkal, a kis Méreyvel, Horváth Endriskével, Ilosvayval. Azok
szeretnek téged. Ez nem is szeretett. Csak rontott, ijesztett,
idegesített. Novemberben hányszor fölriadtál álmodból, hányszor
sikítottál. Nem volt tehozzád méltó. Tartalmatlan volt. Üres volt.
Lelketlen volt. Te, fiam, más vagy. Te jó vagy, nemeslelkű, mélyen érző -
mondta, és megcsókolt. - Egészen más vagy te, fiam.
Így is volt. Nem volt még két oly különböző ember a föld hátán, mint én meg Kornél.
Annál inkább furcsálltam azt, ami e beszélgetés után pár napra történt.
Fényes délben siettem hazafelé az iskolából, összeszíjazott könyveimmel. Valaki utánam kiáltott:
- Kornél!
Egy zöld kabátos úr mosolygott rám.
- Nézd, Kornél fiam - kezdte, és arra kért, hogyha hazaérek, adjak be hozzájuk, a szomszédba, egy csomagot.
- Kérném - dadogtam.
- Mi az, fiam? - kérdezte a zöldkabátos. - Te, úgy látszik, nem értetted meg.
- De igen - feleltem. - Csakhogy tévedni tetszik. Nem én vagyok Esti Kornél.
- Micsoda? - ámult a zöldkabátos. - Ne tréfálj, gyerek. Hát ti nem a Gombkötő utcában laktok?
- Nem, kérem. Mi a Damjanich utcában lakunk.
- Testvére vagy te a Kornélnak?
- Nem, kérném. Én az iskolatársa vagyok. Egy
osztályba jár velem, s mellettem ül, a második padban. Kornél azonban a
múlt félévben is kettőből bukott, dolgozatainak külalakja rendetlen,
magaviselete kevésbé szabályszerű, én pedig az osztály első tanulója
vagyok, tiszta jeles, dolgozataim külalakja rendes, magaviseletem jó,
azonkívül franciát, zongorát is tanulok, magánszorgalomból.
- Meg mertem volna esküdni - dünnyögte maga elé a zöldkabátos. - Furcsa - s magasba vonta szemöldökét.
Az is többször megesett, hogy mikor künn az erdőn túl
együtt kószáltunk a vasúti töltéseknél, vándor emberek, idegenek
szólítottak meg bennünket, s érdeklődtek, hogy ikertestvérek vagyunk-e?
- Nézzétek ezt a kettőt - noszogatták egymást. - No, nézzétek már - és hahotáztak az örömtől.
Egymás mellé állítottak, háttal összekoccantották fejünket, s méricskélték, tenyerüket fejünk búbjára téve.
- Egy paraszthajszál nem sok - bizonykodtak a fejüket csóválva -, de annyi különbség sincs. Hát érted ezt, te Bódi? Érted ezt?
Később, hogy fölcseperedtünk s mind a ketten írogattunk, ki itt, ki ott, én magam sem értettem sok mindent.
Váratlanul levelet kaptam ismeretlenektől, s arra
kértek, hogy térítsem meg azt a csekélységet, melyet Kassán, Bécsben
vagy Kolozsvárott bocsátottak rendelkezésemre a pályaudvaron, a vonat
indulása előtt, mert arra hivatkoztam, hogy erszényemet elvesztettem, s
becsületszavamra fogadtam, hogy a kölcsönt huszonnégy órán belül
visszafizetem. Ízléstelen telefonugratások, aljas névtelen levelek
szerzőségével vádoltak. Legközelebbi barátaim tulajdon szemükkel látták,
amint szakadó téli esőben órák hosszat csatangoltam rossz hírű
sikátorok görbe utcáin, vagy amint holtrészegen horkoltam egy kültelki
csapszék vörös abroszán. A Vitriol lebuj főpincére elém tett egy
számlát, amelynek kiegyenlítése elől állítólag egy mellékajtón szöktem
meg. Több szavahihető tanú hallotta, hogy magas méltóságokról,
országosan elismert, koszorús írókról nagy társaságokban a lehető
legtiszteletlenebbül nyilatkoztam. Párbajsegédek kerestek föl hetyke
monoklival, hordárok a névjegyeimmel, leányok ártatlanságuk letört
liliomával, s esküimet, házassági ajánlataimat tárták elém. Fölkeresett
egy éltesebb, köpcös vidéki hölgy is, tegezni kezdett, s azzal
fenyegetett meg az ő különös tájnyelvén, hogy gyermektartási pört indít
ellenem.
Hüledezve bámultam ezekre a lidércalakokra, akik
egykor valamilyen képzeletben, valamilyen életben bizonyára éltek,
lélegzettek és izzottak, de most feketék voltak, halottak és hidegek,
mint a piros parázs, miután kihűl, ellobban és hamuvá roskad. Nem
ismertem őket. Ők azonban ismertek engem, és fölismertek. Valamennyit
Esti Kornélhoz utasítottam. Erre elmosolyodtak. Kérték személyleírását.
Erre csúfondárosan rám mutattak. Kérték lakáscímét is. Ezzel nemigen
szolgálhattam. Barátom többnyire külföldön csavargott, repülőgépeken
aludt, pár napra szállt meg itt és ott, s tudtommal még sohase volt
rendőrileg bejelentve. Esti Kornél tényleg volt, de nem volt jogi
személy. Bármennyire ártatlannak tudtam hát magam ezekben a förtelmes
bűnökben, a pör nem jó kilátással kecsegtetett. Egy szembesítés
kellemetlenségének - már csak Kornél miatt sem - nem tettem ki magam.
Vállalnom kellett minden adósságát, minden csínyjét és becstelenségét,
mintha magam követtem volna el.
Fizettem érte. Sokat fizettem. Nemcsak pénzt.
Becsületemmel is fizettem. Görbe szemmel néztek rám mindenütt. Nem
tudták, hányadán állnak velem, hogy a jobboldallal tartok-e vagy a
ballal, hogy államfönntartó polgár vagyok-e vagy veszedelmes fölforgató,
tisztes családapa vagy züllött kéjenc, s egyáltalán, ember vagyok-e
vagy csak álomkép, részeg kétkulacsos, holdkóros madárijesztő, aki még
az uraságoktól levetett, rongyos köpönyegét is arra forgatja, amerre a
szél fúj. Drágán fizettem meg én a barátságunkat.
Mindezt azonban egyszerre elfelejtettem és
megbocsátottam neki azon a szeles, tavaszi napon, amikor elhatároztam,
hogy meglátogatom.
Bolond nap volt ez. Nem április elseje, de közel
hozzá. Bolond, izgatott nap volt. Reggel fagyott, jégtükrök ropogtak az
utcai fák vasrostélyán, s kéklett az ég. Aztán olvadni kezdett.
Csorogtak az ereszek. Köd borult a hegyekre. Langyos permeteg hullott. A
talaj úgy párázott, mint egy agyonhajszolt, izzadt ló. Le kellett dobni
télikabátunkat. Szivárvány pántolta át cifra abroncsával a Dunát.
Délután dara esett. Megcukrozta a lombokat. Cipőnk talpa alatt latyakká
kásásodott. Fütyült a szél. Élesen fütyült a szél. Fütyült a szél, fönn
magasan, a kémények körül, a háztetőkön, a távíródrótok körül. Mozgott
minden. Csikorogtak a házak, recsegtek a padlások, sóhajtoztak a
gerendák és rügyezni akartak, mert fák voltak azok is. Ebben az
indulásban, ebben a forradalomban vonult be a tavasz.
A szél füttyét hallgattam, s eszembe jutott Kornél. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy mielőbb lássam őt.
Telefonoztam ide-oda, kávéházba, mulatóba. Késő estig
csak annyit sikerült kipuhatolnom, hogy itthon van. Gyalog, kocsin
hajszoltam a nyomát. Hajnali kettőkor tudtam meg, hogy a
Denevér-szállóban található. Mire odaértem, oroszországi hóvihar tombolt
köröttem, s esőköpenyem gallérját teleaggatta borzas pihéivel.
A Denevér portása az V. emelet 7. alá utasított. Szűk
csigalépcsőn másztam föl, mert nem volt fölvonó. A 7. szoba ajtaja
tárva-nyitva. Benn égett a villany. Beléptem.
Egy üres ágyat láttam, megvetve, gyűrt ágyneműkkel,
meg egy pislákoló villanykörtét az éjjeliszekrényen. Azt hittem,
kiszaladt valahova. Leültem a díványra, hogy megvárjam.
Akkor vettem észre, hogy ott van velem szemben, a tükör előtt ül. Fölugrottam. Ő is fölugrott.
- Szervusz - mondtam.
- Szervusz - mondta közvetlenül, mintha folytatni akarná ott, ahol abbahagytuk.
Egyáltalán nem csodálkozott, hogy ily későn rontok be. Ő semmin se csodálkozott. Azt se tudakolta, hogy mi járatban vagyok.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Köszönöm. Hát te?
- Szintén - felelte.
Rám bámult, és nevetett.
Esőköpeny volt rajta. Az ő köpenyének a gallérján is hó.
- Most jöttél haza?
- Most - bólintott.
Szétnéztem a szobájában. Nyomorúságos lyuk volt ez.
Keskeny, rozzant dívány, két szék, egy szekrény. Az asztalon ötnapos
újság. Egy hervadt ibolyacsokor. Egy álarc is, ki tudja, mire való?
Cigarettacsutkák a földön. A hegedűtokban sárga szemüveg és
birsalmasajt. Nyitott bőröndök. Néhány könyv, főképp menetrendek. Toll,
papír sehol. Rejtély, hogy hol dolgozik.
Édesapámnak igaza volt. Nem vitte semmire. Itt csak
remeteszegénység van, szabadság és koldusfüggetlenség. Valaha én is így
akartam. Szemem megtelt könnyel.
- Különben mi újság? - érdeklődött.
Künn fütyült a szél. Élesen sivalkodott a metsző, tavaszi szél. Egy tülök is sivalkodott.
- A mentők - szólt.
Odamentünk az ablakhoz. A hóvihar már elállt.
Kristálytisztán ragyogott az ég, s ragyogott a fagyos aszfalt is. A
mentőkocsi tülke versenyt rikított a tavaszi széllel.
Alighogy elhaladt ez, tűzoltók robogtak valahová, villanyszekéren, villanyfáklyával.
- Balesetek - szóltam. - Ma egész nap téglák
potyogtak, cégtáblák zuhantak a járókelők fejére. Az emberek véreztek,
elcsúsztak a síkos járdán, kezüket törték, lábukat ficamították.
Meggyulladtak a házak és a gyárak. Mennyi minden volt ma. Fagy, hőség,
köd, verőfény, eső, szivárvány, hó, vér és tűz. Ez a tavasz.
Leültünk és rágyújtottunk.
- Kornél - törtem meg a csöndet -, nem haragszol?
- Én? - és vállat vont. - Csacsi. Terád én sohase haragudhatok.
- Pedig volna rá okod. Lásd, én haragudtam rád.
Szégyelltelek a nagyképűek előtt, törtetnem kellett, megtagadtalak. Tíz
év óta feléd se néztem. De ma délután, amikor fütyült a szél,
ellágyultam, és eszembe jutottál. Már nem vagyok fiatal. Egy hete múltam
negyven. Aki nem fiatal, megpuhul, s meg tud bocsátani mindent. Még a
fiatalságot is. Béküljünk ki.
Odanyújtottam a kezem:
- Na, te nem változtál - gúnyolt. - Folyton érzelegsz.
- De te megváltoztál, Kornél. Gyermekkorunkban te
voltál a felnőtt, te vezettél, te nyitottad ki a szemem. Most te vagy a
gyermek.
- Hát nem egy a kettő?
- Épp ezt szeretem benned. Ezért tértem vissza hozzád, és most már vállallak, mindörökre.
- Mi lelt ma, hogy agyba-főbe dicsérsz?
- Hát kit dicsérjek, Kornél? Hát kit lehet oly
irigység nélkül szeretnem, mint téged? Hát kit bámulhatok ezen a ronda
világon, ha téged nem, testvérem és ellentétem. Mindenben egy és
mindenben más. Én gyűjtöttem, te szórtál, én megnősültem, te agglegény
maradtál, én imádom a népemet, nyelvemet, csak itthon lélegzem és élek,
de te világcsavargó, nemzetek fölött röpülsz, szabadon, és az örök
forradalmat vijjogod. Szükségem van rád. Tenélküled üres vagyok, és
unatkozom. Segíts, különben elpusztulok.
- Nekem is szükségem volna valakire - mondta -, valami pillérre és korlátra, mert lásd, szétbomlok - és a szobájára mutatott.
- Tartsunk össze - indítványoztam. - Szövetkezzünk.
- Mire?
- Írjunk valamit, együtt.
Tág szemeket meresztett. A padlóra köpte cigarettáját.
- Én már nem tudok írni - mondta.
- Én pedig csak írni tudok - mondtam.
- No lásd - felelte, és keményen rám pillantott.
- Ne érts félre, Kornél. Én se dicsekszem, csak
panaszkodom, akár te. Egészíts ki, mint régen. Azelőtt, amikor én
aludtam, te ébren voltál, amikor én sírtam, te nevettél. Segíts nekem
most is. Emlékezz arra, amit elfelejtettem, s felejtsd el azt, amire
emlékszem. Én is segítek majd neked. Bennem is van érték. Amit tudok,
rendelkezésedre bocsáthatom. Van egy otthonom, ott minden a munkát
szolgálja, az a tied is. Szorgalmas vagyok, áhítatos és hűséges. Olyan
hűséges vagyok, hogy azt, akivel az életben egyetlen szót váltottam, nem
tudom megbántani, még gondolatban sem. Olyan hűséges vagyok, Kornél,
hogy a kedves öreg kutyám miatt meg se simogatok más kutyákat, nem
játszom velük, rájuk se nézek. Olyan hűséges vagyok az élettelen
tárgyakhoz is, hogy tizenöt remek töltőtollamat mellőzve, olykor
előkotrom egyik kiérdemült, kaparós töltőtollam, mellyel gyötrelem
írnom, s vele körmölök, hogy megvigasztaljam, s ne érezze - szegény -,
hogy lenézem. Én vagyok maga a hűség. Te légy mellettem a hűtlenség, a
csapongás, a felelőtlenség. Alapítsunk társascéget. Mit ér a költő ember
nélkül? És mit ér az ember költő nélkül? Legyünk társszerzők. Egy ember
gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is. Aki megkísérelte ezt,
előbb-utóbb beleroppant. Csak Goethe bírta, ez a nyugodt, derűs
halhatatlan, akire ha rágondolok, a hideg viszolyog a hátamon, mert nála
még nem járt itt okosabb és félelmetesebb ember, ez a dicső, olimpuszi
szörnyeteg, akihez képest Mefisztofelész is csacska széplélek. Igen, ő
igazolta és fölmentette Margitot, akit a földi igazságszolgáltatás
tömlöcbe vetett, a mennyországba emelte a gyermekgyilkos anyát, az
arkangyalok, a tudós hitvallók közé, s rejtélyes karokkal énekeltette el
örök védelmét a nőiségről és az anyaságról. Néhány év múlva azonban,
hogy Weimarban mint székülő tanácsosnak kellett ítélkeznie egy hasonló
gyermekgyilkos anya fölött, Margit hajdani költőlovagja szemrebbenés
nélkül a leány halálára szavazott.
- Szóval ezt is mennyországba küldte - dörmögte Kornél.
- Hiszen következetes volt önmagához.
- Úgy van - csaptam rá. - Csakhogy mi külön-külön
képtelenek volnánk ilyen cudar és isteni bölcsességre. De ha összefogunk
mi ketten, én meg te, Kornél, akkor talán a közelébe érhetnénk. Mint az
Éj meg a Nap, mint a Valóság meg a Képzelet, mint Ahrimán és Ormuzd.
Mit szólsz ehhez?
- Az a baj - panaszkodott -, hogy unom,
kimondhatatlanul unom a betűket és a mondatokat. Az ember irkál-firkál, s
végül azt látja, hogy mindig ugyanazok a szavak ismétlődnek. Csupa: nem, de, hogy, inkább, azért. Ez őrjítő.
- Ezt én majd elintézem. Elég, ha beszélsz.
- Csak magamról beszélhetek. Arról, ami történt
velem. Mi is történt? Várj csak. Voltaképp semmi. A legtöbb emberrel
alig történik valami. De sokat képzelődtem. Ez is az életünkhöz
tartozik. Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az
is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a
nő a hazugság, és a vágy az igazság. Egy álom is valóság. Ha arról
álmodom, hogy Egyiptomban jártam, útirajzot írhatok róla.
- Szóval útirajz lesz? - firtattam. - Vagy életrajz?
- Egyik sem.
- Regény?
- Isten ments! Minden regény így kezdődik: "Egy
fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral." Aztán kiderül, hogy
ez a feltűrt gallérú fiatalember a regényhős. Érdekcsigázás. Borzalmas.
- Hát mi lesz?
- Mind a három együtt. Útirajz, melyben elmesélem,
hol szerettem volna utazni, regényes életrajz, melyben arról is számot
adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában. Egyet azonban kikötök. Össze
ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy
költőhöz illik: töredéknek.
Megállapodtunk, hogy ezután gyakrabban találkozunk a Torpedóban vagy a Vitriolban. Legrosszabb esetben a telefonban.
Kikísért.
- Igaz - ütött a homlokára künn a folyosón. - Valamit elfelejtettünk. Mi lesz a stílussal?
- Közösen írjuk.
- De a mi stílusunk homlokegyenest ellenkezik. Te
újabban a nyugalmat, az egyszerűséget kedveled. Klasszikusok a
példaképeid. Kevés dísz, kevés szó. Az én stílusom ellenben még mindig
nyugtalan, kócos, zsúfolt, cifra, regényes. Javíthatatlan romantikus
maradtam. Sok jelző, sok hasonlat. Ezt nem engedem elsikkasztani.
- Tudod, mit? - nyugtattam meg. - Itt is felezünk. Amit mondasz, fölveszem gyorsírásban. Aztán majd törlök.
- Milyen kulcs szerint?
- Tíz hasonlatból megmarad öt.
- Száz jelzőből pedig ötven - tette hozzá Kornél. - Helyes.
A kezembe csapott. Megvolt az alku. A karfára könyökölve nézte, hogy ballagok le a csigalépcsőn.
Már a földszintre értem. Ott eszembe jutott valami.
- Kornél! - kiabáltam föl -, és ki jegyezze majd a kötetünket?
- Mindegy! - kiabált le. - Talán jegyezd te. Te tedd
rá a neved. Viszont az én nevem legyen a címe. A címet nagyobb betűvel
nyomtatják.
Csodálatosképpen állta a szavát. Egy esztendeig
havonta összejöttünk egyszer-kétszer, és ő mindig hozott valami úti
élményt vagy regényfejezetet az életéből. Közben csak pár napra utazott
el. Történeteit részint gyorsírási jegyzeteim alapján, részint
emlékezetemből papírra vetettem, s utasítása szerint rendeztem. Így jött
létre ez a könyv.
1933